B-betűs óriások

Műsor:
Bartók Béla: Román népi táncok
Johann Sebastian Bach: V. (D-dúr) Brandenburgi verseny BWV 1050
Ludwig van Beethoven: VII. (A-dúr) szimfónia, Op. 92.

„Az én igazi vezéreszmém (…) a népek testvérré-válásának eszméje, a testvérré-válásé minden háborúság és minden viszály ellenére.” Idézett gondolatainak jegyében Bartók 1909 nyarán kezdte meg a román folklór gyűjtését, amit már megelőztek magyarlakta vidékeken végzett útjai is. Kilenc év alatt – 1918 őszéig – mintegy 3500 román népdalt gyűjtött tizenhárom megyében járva, közben a nyelvet is elsajátítva. A dallamok – melyek között népdalok, hangszeres táncdallamok és kolindák (karácsonyi énekek) is szerepeltek – aztán Bartók különböző műveiben is megjelentek. Ezek közül a legnépszerűbb a Román népi táncok című sorozat, mely 1915-ben született, eredetileg zongorára. Bartók 1917-ben kamarazenekari hangszerelést készített a műből, melynek hét rövid tételében – a két utolsó megállás nélkül, attacca követi egymást – egy-egy hangszeres (hegedű, furulya) táncdallam szólal meg, egyre fokozódó tempóban, hangszínek tekintetében is folyamatosan gazdagodva.

Johann Sebastian Bach hat Brandenburgi versenye egy szerencsés véletlennek köszönheti fennmaradását. Az 1721-ben Christian Ludwig brandenburgi őrgrófnak ajánlott concerto sorozat kottáit ugyanis utóbb csomagolópapírként árusították, de végül a berlini Királyi Könytárban sikerült megőrizni.
A koncertünkön megszólaló ötödik, D-dúr hangnemű darab tulajdonképpen három szólóhangszerre – fuvolára, hegedűre, csembalóra – és vonósokra írott versenymű. Mégis ezúttal a billentyűs szólam szerepe a legfontosabb, mert Bach a zenetörténészek állítása szerint először használja szólóhangszerként a csembalót. Ennek magyarázata lehet, hogy a kötheni őrgrófi udvar ekkor jutott egy Berlinben épített új hangszerhez, mely már a continuó játékon túlnövő feladatokra is alkalmas volt. A darab szélső Allegro tételei között Affettuoso feliratú, bensőséges középrészt hallunk. A nyitótétel különlegessége az a nagyszabású csembaló kadencia, mellyel Bach új perspektívát nyitott a hangszer számára.

Megérne egy alapos elemzést, hogy Beethoven szimfóniái közül miért a páratlan sorszámúak váltak igazán népszerűvé. Addig is, amíg választ kapnánk a kérdésre, leszögezhetjük, hogy a VII. A-dúr szimfónia kivételes darabja a beethoveni életműnek. Az 1813-ban közönség elé került – a csehországi Teplicén papírra vetett – kompozíciót maga a szerző is egyik legsikerültebb opuszának tartotta, nem csoda, hogy már a bemutatón is nagy sikert aratott. Egyik érdekessége, hogy bár első tétele egy Poco sostenuto bevezetővel indul, nincs igazán lassú tétele a darabnak, helyén egy megragadó, variációs Allegretto hangzik el. A szimfónia négy tételében a legfontosabb kohéziós erőt a témák erőteljes ritmikus karaktere jelenti, mely aztán a Scherzo és a záró – szonátaformájú –  Allegro con briosorán egészen extatikussá teszi a darabot. Nem véletlenül nevezte Richard Wagner a VII. szimfóniát „a tánc apoteózisának”.